Ha megfáradtál a hegymászásba
És beleuntál a halandzsába'
És meguntad azt is, hogy mindig
Zöldebb a szomszéd kertje,
Mert ott tölgyek vannak és
A mámor is úgy csurog a fáról,
Mint a méz lefele az edényen
És felszívta az minden erényed és

Könyveket bújsz, talán ott van
Az igazság, persze szóban,
Vagy a filmekben az a nagy jelenet,
Amiben megtalálod a jellemed,
Vagy az a festmény, ami az idő foglya,
De a múzeumba most záróra.

Akkor légyszi figyelj és talán akkor,
Tengert fakaszthatunk habból,
Mert figyelem én az embereket,
A lepedővel takart szellemeket,
És mindig azt látom, homályosan,
Hogy egy dologért állnak sorban,
És vonakodnak, de tolakodnak,
Vagy a boldogságon tanakodnak,
Az indulatok elharapódznak és
Nincsen senki aki a sípot fújja,
Pedig elvileg az isten dolga,

És bíró nélkül talán könnyebb,
De a szívkamrából jövő könnyek,
Ha megszáradnak az orrodon,
Akkor túl vagy már a holtponton,
És csempészhetnek a mennyországba,
De azt a határőr már nagyon várja.

A mérleg szar, így nehéz az élet,
kíváncsi vagyok, te mire véled,
A lélek abrosz, ami kissé foltos
meg azt a pár szert, ami megmos.

 2009 augusztus