Fagyott a föld. Fázik a talpam. A lelkem forr. Az agyam fáj. Arattak, nem is olyan rég. Nyáron. Pár hónapja. Fél éve. Mégis rég volt. Nagyon rég. Még nem ismertelek. Talán nem is mertelek volna megismerni, ha… Fázom. Hideg van. Melegebben kellett volna öltöznöm. Most már késő bebugyolálni reszkető lelkem.

            Ideje indulnom. Távoli vonat füstje ad kontrasztot a fehér hóval. Havazik. Minden művész gyönyörűnek látná ezt... de nekem csak víz-tiszta gyötrelem. Bal. Nem lesz hosszú az út. Bal. Szólnom kellett volna, hogy megyek. Bal. Jobb. Bal. Esetleg egy levelet. Bal. Küldök egy levelet. Bal. Vagy a hóba írom. Bal. „Elmentem.” Elégedetten szemlélem művemet. Mintha egy élet munkája lenne. Elfáradtam. Belefáradtam. Fáj. Még mindig fáj az agyam. Nem a karom. Nem a testem. Szép kép lenne az is, ha a szívem vagy a lelkem fájna, de nem. Az agyam. Őrjítő. Bal… Jobb… Bal… Jobb… Bal. Jobb, bal, jobb, bal. A földön fekszem. Belesüllyednék. Meg van fagyva. A felszínen maradok. Mozdulatlan heverek. Szaladok. Rohanok. Kergetnek. Az őrület.

Nemrég nyár volt. Régen volt nyár. Amikor nem futottunk senki elől. Te meg én. Akkor még Te és én. Ma csak én. És üldöznek. Üldözöl. Üldözöm. Magam. Egyenes barázdák. A fagyott föld. Körkörös zuhanás. Az elmém. Elszöktem. Gyáván. Megkímélem magam. Állj! A fagyott barázdákra merőlegesek a vonatsínek. Jön a vonat. Zakatol. Nem. Nem a vonat. A fejem zúg. Szédülök. A hópihék kegyetlen csattogással landolnak a földön. A fagyott barázdákon. Elfáradtam. A lábam nem visz tovább. Nem érzem. Nem érezlek. Nem érzem a karod… a sajátomat sem. Állj fel! Nem tudok. Állj fel! Nincs lábam. Állj fel! Felálltam. Bal. Fázom. Bal. Nagyon fáj. Bal. Itt a vonat. A síneken a vonat. A sínek mellett állok én. Elhaladt mellettem. Bal. Elindulok utána. Bal. Zúg a táj. Bal. Eltűnt az üzenetem. Bal. Elmentem. Ordítok. Elmentem. Dörög. Ágyú! Agy. Az enyém. Szaladok. Rohanok. Kergetnek. Az őrület. Bal. Fagyott barázdák. Bal, jobb, bal. Hideg a sínpár. Fázik rajta az arcom. Halkul. Egyre halkul a zúgás.

            Elment a vonat. Elment az élet. Az életem. A józanságom. A józan eszem. Fázom. Arcom hozzáragadt a sínhez. Álmos vagyok. Mellettem fekszel. Mint tegnap. Tegnap tűzött a nap. Kurjongattak az aratók. Ma hideg van, de nem fázom. Itt vagy. Kicsit fáj a fejem. Köszönöm. A múzsai csókod máris hatott. Hova szaladsz? Kövesselek? Szaladok. Bal. Rohanok. Bal. Kergetnek. Bal. A képek. Az emlékek. Bal. Te. Bal. Te kergetsz engem. Bal. Hasogat. Bal. Fáj. Bal. Őrülten fáj az agyam. Bal. Eltűntél. Üzenet a hóban. „Elmentem.” Nem te írtad. Én. Csak álom volt. Alvajártam. Még mindig futok. Állj. Nem futok el senki elől. Bal. Jobb. Bal. Jobb, bal. Újra a földön. Belémnyilalt a fájdalom. Újra a fagyott barázdákon. Hasogat. Újra egyedül. Iszonyú. Újra a földön. Elmentél. Itt a vonat. „Elmentem.”

2009. február